Sokszor halljuk, hogy a gyengeség egyéni hibaként, leküzdendő akadályként jelenik meg életünkben. De valóban így van ez? Talán a legmélyebb érzelmek, a legigazibb emberi kapcsolatok épp akkor születnek, amikor megengedjük magunknak azt, hogy megérezzük és kimutassuk a gyengeségeinket.
A próza egyik legcsodálatosabb vonása, hogy képes a mindennapi érzéseinket, életünk árnyalatait megragadni és szavakkal átadni. Ahogy egy jól megírt történetben a szereplők nem csak erejüket, hanem törékenységüket is feltárják, úgy a való életben is a gyengeség mutatja meg igazán emberségünket.
Amikor egy történetet olvasunk, amelyben a hős nem tökéletes, hanem sebezhető, az sokkal közelebb hozza hozzánk az eseményeket és az érzéseket. Ez a gyengeség az, ami hozzáadott értéket teremt, ami átöleli a teljes emberi tapasztalatot: a reményt, a félelmet, az önmagunkkal és másokkal való küzdelmet.
Érzékenységünk, bizonytalanságunk, a félelem, ami néha megbénít, mind-mind részét képezik annak, akik vagyunk. Ha elfogadjuk a gyengeség erejét, akkor engedjük, hogy a próza élménye valóságunk részévé váljon. Így nemcsak tanúi lehetünk, hanem részesei is annak, ahogy a legintimebb érzések életre kelnek, és talán megtaláljuk a bátorságot, hogy megosszunk másokkal is mindent, ami bennünk él.
A gyengeség nem az ellenfél, hanem az út társunk. Kezdjük el hát látni úgy, mint egy ajtót, mely mögött a legmélyebb emberi találkozások várnak ránk.