A vizuális művészet nem csupán egy képek sorozata vagy festmények kavalkádja – sokkal inkább egy mély, belső szándék
arra, hogy megálljunk, és valóban odafigyeljünk arra, ami körülöttünk van. Amikor először nézünk meg egy alkotást, nem csak azt
látjuk, ami szemmel látható, hanem érezünk is valamit, ami túlmutat a puszta formákon és színeken.
A vers és a vizuális élmény között finom, szinte tapintható kapcsolat húzódik. Egy vers olvasása közben nem csak a szavak jelentése
ér el minket, hanem a sorok közti szünetek, a ritmus, a hangulat is megszólít. Ugyanez a szemlélődés jellemzi a vizuális művészetet:
amikor egy képre nézünk, nemcsak a felszín, hanem az mögöttes érzelem, a történet, az alkotó lelke is megérint minket.
Ez a fajta odafigyelés egy művészet önmagában – a művészet, hogy megálljunk, nézzünk, lássunk, és hagyjuk, hogy a látvány átragadjon
bennünk. A vizuális élmény tehát nem csupán észlelés, hanem egy belső utazás is, ahol a látottak szavak nélkül mesélnek, és a szemlélő
válik a mű életének részévé.
Amikor legközelebb megállsz egy festmény vagy egy szobor előtt, próbáld meg nem csak látni, hanem érezni is. Legyen ez egy
pillanatnyi elcsendesedés, amikor a világ zaja háttérbe szorul, és te teljes figyelmeddel fordulsz a vizuális élmény felé. Éld át,
hogyan rajzolódik ki benned egy új világ, hogyan mesél a fény és árnyék tánca, hogyan válik a látvány egy ismeretlen verssé.
A vizuális művészet eredete tehát nemcsak az anyagban vagy a technikában rejlik, hanem abban az igényben, hogy megértsük és megszeressük
az odafigyelés művészetét – hogy valóban meglássuk, ami előttünk van, és hagyjuk, hogy ez a látás valami újat hozzon létre bennünk.